Kötőjel: Halál

Kötőjel

Halál

Fegyveres összecsapások, háborúk során nehéz a szerencséről beszélni, szerencsés embert találni, különösen a katonák között. Talán csak kétféle ilyen „szerencsés ember” létezik: az egyik az, aki szinte karcolás nélkül vagy igen csekély sérüléssel megússza a háborút és végül hazatérhet a szeretteihez, vagy a másik - hangozzék bármely profánul -, aki olyan harci sebesülést kap, ami azonnal a halálát okozza.

Az összes többi nem szerencsés: az sem, aki bár hazakerül, de olyan mentális vagy testi sérüléssel, csonkítottan, ami aztán a hátralévő életében folyamatos kínszenvedést okoz, és az sem, aki sebesülését követően még ideig-óráig, netán hosszabb ideig is szenved valamely harctéri vagy lágerkórházban, míg végül kínok között pusztul el.

S hát nem szerencsés az sem, aki az ellenség fogságába esik, még ha addig egyetlen karcolás nélkül is megúszta a háborút.

A hadifogság túlélése a 2. világháborúban és azt követően a magyar katonaszemélyek számára komoly kihívást jelentett. Különösen igaz ez a keleti hadszíntéren fogságba esettekre, mivel a Szovjetunió a hihetetlen mérvű háborús emberveszteségét – értsd: kiesett munkaerőt – a hadifoglyok munkára fogásával oldotta meg. A háború éveiben és annak végével a szovjet Belügyi Népbiztosság hadifoglyok számára létesített táboraiba a német, magyar, japán, olasz, román és finn hadseregek több mint 4,1 millió katonája került. Őket a Szovjetunió teljes területét tekintve 267 hadifogolytáborba, azok 2376 táborrészlegébe, 200 önálló munkazászlóaljba, illetve a beteg rabok számára létesített 162 speciális kórházba szervezték[1].

A kilátástalanság, az embertelen életkörülmények, a betegségek és a nehéz robot következtében nagyszámú magyar katonaszemély élete a hadifogolytáborokban vagy a lágerkórházakban ért véget. A legjellemzőbb okok közé a harctéri sebesüléseket, munkavégzés közben bekövetkezett baleseteket soroljuk. A helyenként még egészséges embereket is próbára tevő klímából fakadó okok mellé kell sorolni a rossz életkörülményeket is. A napi 10-12 órás nehéz munka mellett a gyatra élelmezés gyorsan felemésztette a foglyok erejét. A minőségileg és mennyiségileg is hiányos tápanyagbevitel hamarosan oda vezet, hogy a szervezet elkezdi felélni tartalékait, a zsírok lebontása után már az izomszövetek jönnek, a keletkező toxinok kezdik mérgezni a szervezetet. A lázas, fulladozó beteg veséi, mája kezdenek leállni, a szív egyre nehezebben végzi a munkáját, agya az oxigén hiányától szenved. A végső stádiumban a fogoly már nincs is öntudatánál, delirál, míg végül kiszenved.

Az öngyilkosság is szignifikáns ok. A fogságba esés körülményei, az otthon, a hozzátartozók távolsága és kilátástalanság érzete, a rabság egyéb körülményei miatt amúgy is rossz mentális állapotban lévő foglyokban oda vezetnek, hogy önkezével vet véget életének.

Egyéb, bármilyen okból vagy módon bekövetkező szerencsétlenségeknek is jó néhány fogoly halála szárad a „lelkén”.

Több tízezer magyar élete ért így véget.

Sic volvere Parcas